2010. november 17., szerda

hőzöngő szentamentalizmus, szentimentális hőzöngés

Pénteken megkezdődött a karácsonyi sör árusítása, ez újabb ürügyet szolgáltatott arra, hogy a kék Mikulás-sapkás dánok tömegesen részegedjenek le. Az étteremben este héttől annyian özönlöttek folyamatosan, hogy még a csillárról is lógtak. Szombat hajnalban nemkülönben. Négytől dolgoztam, és egészen hétig még a piszkos tányérokat sem tudtam elvinni a konyháig. A sok teendő még hagyján, de teltház esetén sajnos a kiszolgálást is a minimálisra vagyok kénytelen szorítani. Ezért nem szeretem a nagy csoportokat. Öt fölött. Türelmetlenek, arrogánsak, finnyásak, ráadásul a fizetés részét is általában túlbonyolítják. Tisztelet a kivételnek. Talán az alvás hiánya miatt, de a szombati tumultusban a vicces kedvű részegeket sem kezeltem kellő játékossággal, többségük fárasztott és irritált. Persze a részegeknek is több fajtája van. Attól függ, ki mennyire aljasodik el, hogy melyik csillagjegyben áll a Holdja, tanultam meg még egy éve Tolvaj Zoli költő-polihisztor barátomtól. Akár a Holdtól, akár mástól, de vasárnap már jól fogadtam a magas labdákat, jó hangulatban telt a műszak, még egy izlandi udvarlóm is akadt, aki brit akcentusával folyton „Magyarországnak” szólított. Tény mondjuk, hogy meglepőmód elég alacsony volt a forgalom. Szombaton egyébként meglátogattam a régi iskolámat, mert Latin-amerikai kultúrestet tartottak. Vasárnap pedig az ország másik felére utaztam munka után, mert Esben trombitált egy Big Bandben. Péntektől vasárnapig tehát 6-8 órát, ha aludtam, azt is kb. 8 fázisban, viszont a 31 óra munkáért borravalóval együtt kb. 100 000-et kapok.
Három napig nem jártak a helyi vonatok 3 állomás között (amelyek kb. 10-10 perc sétára vannak egymástól), alternatívaként azonban maradtak az ötpercenként járó buszok és a húszpercenként járó regionális vonatok. Ennek ellenére a közlekedési rend eme drasztikus felborulása igen hamar pozitív változásokat mutatott a társadalomban: az utasok nyitottabbak voltak, beszédbe elegyedtek egymással, megsimogatták ismeretlenek kutyáját, komolyan, nagyon megható szombat délutáni életképemlékek ezek, úgy éreztem magam, mintha egy természeti katasztrófa sújtotta terület lakóit látnám, akik mostantól egymásra lesznek utalva.
A dánom egészen megyeget, csodálkoztam is magamon, amikor folyékonyan beszéltem, persze nyilván limitált szókinccsel. Múlt héten erre többször is alkalmam volt, kétszer a bosnyák szakáccsal, egyszer két idős vendéggel, egyszer Esben anyukájával. A Latin-amerikai tanulótársaimat (akikkel dánra járok) nagyon szeretem, a spanyolt valamiért sokkal természetesebb használnom, dacára annak, hogy angolul jobban tudok. Most csütörtökre közös szalszaklublátogatás van tervezve.
Megtaláltam az egyik középiskolás törikönyvemet, a 20. század első felének világos, mégis informatív összefoglalása, vékony rózsaszín füzet (Rubovszky Péter sorozata). Eszembe jutott az érettségi időszaka, amikor rengeteget foglalkoztam a történelemmel (minden tételhez igyekeztem érdekességeket hozzáolvasni), édes kényszer alatt, s vágytam már arra az időszakra, amikor a tételek témáin túl is belevethetem magam a múlt tanulmányozásába. Természetesen ez nem így lett, úgy tűnik, amíg nem kötelesség, addig ritkán foglalkozom azzal, amivel szeretnék, attól tartva, hogy más kötelességeimtől rabolom el az időt. Ellenben a pincérkedés előnye, hogy nem igényel otthoni készülést, így a munka végeztével bármivel foglalkozhatom. Meg kellene rendelni a Rubikon korábbi számait. Egynapi fizetésemből felvásárolom az összes eddigi Rubikon-számot. Mármint mindegyikből csak egyet. Ez a hőzöngés meg olyan bajtais („Felgyújtom az egész kerületet”). Hiába, a Nyilasok. Nagy Ny-nyel, eddig még nem terveztem csatlakozni Pia Kjærsgaard ( a dán Morvai Kriszta- a szerk.) pártjához.
Bajtai és Tolvaj emlegetése az ékes példája annak, hogy kezdek elsimonmarcisodni (apropó, a Dalok a magasföldszintről című kötete sajnos nincs még nem, fogalmam sincs, ezen hogy lehetne segíteni ). De tényleg, az utóbbi napokban szentimentális hangulatba kerültem, hiányoznak a barátaim, a családom, Budapest…Kb. egy hónapja, ha a magyarországi utazásra gondoltam (december 23.-január 2.), furcsamód nem azt éreztem, hogy hazamegyek, hanem azt, hogy látogatóba. Hogy nekem Magyarország már nem az otthonom. És este Koppenhága utcáit róva magaménak éreztem a tájat. A most érzett hiány nem tévesztendő össze az elvágyódással. Ez csak vágyódás. De nem el. Nagyszerű emberekre és helyekre találtam itt, akik és amik miatt szeretnék még egy ideig maradni. Akinek sok otthona van, annak egy otthona sincs- mondhatnák Arisztotelészre rímelve, vagy inkább, hogy minden egyes otthon egy mozaikdarab, egy mikrovilág a maga boldogságával, de a darabkák sosem állnak össze egy teljes képpé.