2010. július 31., szombat

éljen Leibniz és a holdfényben úszó csónakok

A nyugati parton maradva, de északabbra véve az irányt, egy tóparti nyaralóban töltöttük a vasárnapot a bolondos dán Marie, a már említett meleg házaspár, illetve két másik meleg fiú társaságában. A helyzetből adódóan Esben volt az egyetlen, aki csöndben ülte végig a férfi testekről folytatott diszkurzusunkat. A chicagói Victor nagyon stílusosan öltözködik, iszonyú közvetlen, sajnálhatják a nők... Marie javaslatára éjszaka bemerészkedtünk a tóba, amely jó 100 m után is még csak bokáig ért. A holdfényes, csónakos táj gyönyörű volt, közhely ide vagy oda, éljen a valóság és a dilettantizmus. Szerettünk volna besurranni a közeli uszodába is, direkt leragasztottuk a zárat, hogy záróra után birtokunkba vegyük a terepet, de valami csoda (szemfüles úszómester?) folytán tervünk meghiúsult, maradt a kártyázás. Másnap reggeli a szabadban.
Megismerkedtem Esben bátyjával, humoros, beszédes, noha kicsit radikális. A nővére és sógora is meglátogatta a családot.
Szerdán és csütörtökön állásvadászatra mentünk Koppenhágába. 5 óra kérdezősködés után is frissnek éreztem magam, holott interneten már fél óra után elviselhetetlenül elegem van az egészből. Esben segített kicsinosítani az életrajzomat, ő már 13 éves kora óta dolgozik, van gyakorlata, különben is perfektcionista. Zsebpénzt sosem kapott, a szállást és az ételt biztosítják a szülei, minden egyebet ő áll, még a népfőiskoláét is, amely a dánoknak több mint 1 millióba került. A családi megállapodás szerint, amennyiben gimnázium után a csemete még mindig otthon lakik, úgy havi 20 000 rezsit is fizet. De ez már nem fog sokáig tartani, mivel tegnap megérkezett az értesítő, hogy Esbent felvették a Koppenhágai Egyetem egyik legnépszerűbb szakára, állami ismeretekre (nem tudom, mi a pontos magyar megfelelője: politológia? politikai tanulmányok?). Mondjuk nem volt meglepő, mivel a dán 12-es osztályzati rendszerben az érettségi átlaga 11,9 lett, még az újságban is szerepelt. A rossz hír viszont, hogy 23.-án kezdődik a tanév, előtte gólyahét, szóval a magyarországi út egyelőre ugrott. Én ettől független megyek, hacsak nem kapok állást előtte.
Csütörtökön állásvadászat után megnéztük a Fegyvernepper (Lord of War) című filmet, én ritkán hangolódom le filmtől, de ez nagyon megérintett. Igaz történet alapján készült, egy fegyverkereskedő életét dolgozta fel. Hihetetlen elfojtás kell ahhoz, hogy az ember ne vegyen tudomást arról, hány ezren (millióan?) halnak meg a közvetítésével. Szerintem elég egy pillanatra belegondolni, az ember összeomlik. Főhősünk azonban érzelmileg vak maradt, pl. amikor a libériai diktátor (Taylor, a filmben Baptiste) a fegyver kipróbálása címén lelőtte az egyik katonáját, a kereskedő azért dühöngött, mert használt pisztolyt csak alacsonyabb áron tud eladni. Nem érdekelte, hogy Taylor fia kocsikázás közben heccből célzott a járókelőkre, de még az is kevésbé rendítette meg, amikor az ő hibájából a szeme láttára ölték meg a testvérét, a családja kitagadta, a felesége kiszivárogtatta a titkát és elhagyta a kisfiától is megfosztva őt. Letartóztatni hiába akarták, hiszen az amerikai elnök is az ügyfelei közt volt.
Talán pont az a közönyösség fájt nekem nagyon, és, hogy a világ tényleg így működik.
A letargia enyhítésére kinyitottuk az almapálinkát. Sakiuék elmélete alapján én nem vagyok igazi magyar, mert a pálinka nem ízlett hígítás nélkül, szalámit nem eszem, a dán ánizsitalból kiindulva valószínűleg az Unicum sem nyerné el a tetszésemet. Legalább a Villányi bor, amelyet Esben szüleinek hoztam, finom volt. Természetesen az ajándékozottakkal együtt és nem helyettük fogyasztottam el.
Ma Schindler listáját néztük meg. Örülök, hogy Schindler személye nem volt egyértelműen pozitív. Háttértudásom ellenére is voltak megrendítő pillanatai a filmnek, noha a fegyverkereskedelem jobban megrázott. Az élhető világok legjobbikában élünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése