2010. május 6., csütörtök

irán(y)

Nemrég érkezett hozzánk egy új tanuló, Setareh, az iráni lány, aki építészetet tanult, kedvenc stílusa a posztmodern. Segítgetek neki eligazodni, hétfőn együtt tisztítottuk a takarításon az ablakokat, nagyon élvezte, készített fotókat is. Megtudtam, hogy az irániak utálják, ha az arabokkal azonosítják őket, azok meghódították őket és rájuk erőszakolták az iszlámot. Az volt számomra a meglepő, hogy mindez 1100 éve történt. Ez olyan, mintha mi átkoznánk Szent István, amiért a mi természetimádó hitvilágunkra ráerőszakolta a kereszténységet. Természetesen nem állítom, hogy a mi hozzáállásunk a jobb, egyszerűen csak csodálkoztam.
Kedd este John prof mesélt az életéről szervezett est keretében. Előző félévben ő volt a csoportomnak a tanára. Csak három napot tölt az iskolában, mert az ország másik felében lakik. Újságíróféle, művelt, ironikus, introvertált, száraz, az előadásmódja nem tartozik a legfigyelemfelkeltőbbet közé, furcsa humora apukáméra emlékeztet. Viszont a gyenge promóció ellenére kalandos az élete. Fiatalkorában hullaszállítóként dolgozott, nyugdíjas otthonokban énekelt az elhunytak tiszteletére (a kollégái és a főnöke mellette hamisan kornyikált, a szöveget sem tudta, embert próbáló komolynak maradni ilyen körülmények között). Egyszer felvett egy csinos stoppos lányt a hullaszállító kocsival, noha a lány meglátva az autót először abbahagyta a stoppolást és csak erős rábeszélésre szállt mégis be (John csak később vallotta be neki, hogy a csomagtartója nem üres).
Az ő generációja a megalkuvóké volt, tulajdonképpen ideológiák nélkül. A tettre készség viszont nem hiányzott belőlük, ezért egy dán völgyben tartott konferenciafélén, ahol nagyon fontos amerikaiak (nagykövetek, akár az elnök is) szónokoltak, kiakasztották az amerikai zászlót, amelynek az egyik csillagába a sarló-kalapács jelképet varratták az egyik barátja politikához mit sem értő, ám igen segítőkész édesanyjával. Pár perc kellett, hogy a balek bandát elfogják a rendőrök. Közterületsértésért és privát rendezvénybe való jogtalan belépésért akarták megbüntetni őket (szegény pancsereknek még ez sem jött össze), Johnt mondjuk gondolatba ejtette e két szabálysértés összeférhetősége.
Ma az új csoportunkkal beszélgettünk a gyerekkorunkról. A dán Oliver filmes családtagjai, viszonya az apukájával, nagyszüleivel, nagybátyjával sok hasonlóságot mutatott az én életemmel. Nem véletlen, hogy ő a legjobb fiúbarátom itt. Félt a szellemektől, ezért a képzeletbeli barátja a szellemkirály volt, aki uralkodott a többi szellem felett. A lengyel Paulinát csak Hercegnőnek becézzük általában, nem is csoda, mert kései, legkisebb lánygyermek, ideális háttérrel, tisztára tündérmese. A japán Chiekot a hatalmaskodó édesanyja állandóan hegedülésre kényszerítette, nem tűrte, hogy egy gyakorlást is kihagyjon. Amikor a lánya 11 lett, elvált a férjétől és egy újjal az Egyesült Államokba költözött. Chiekoból pedig elismert, hivatásos zongoraművésznő lett. A kameruni Julius nagyapja rabszolga volt, de felszabadította a gazdája. Hatalmas földet kapott, így 6 feleségre tellett. Julius apjának is 3 van, 8-an testvérek, kb. 400 unokatestvére van. 5 éves korától a nagymamája nevelte, ez családi szokás, így a nagymamák mind együtt nevelték az unokákat.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése