2010. február 24., szerda

síráshow

Távolságot kell tartanom a magyar irodalomtól, mert elszomorít. Akkor nem arra vágyom, hogy a nyelv zenéjét csodálják, hanem, hogy megértsék József Attilát és Parti Nagyot minden morfémájában. Ugyanakkor viszont a közelgő március sem hangolt még le ennyire. Ha így folytatom, otthontalan leszek. Egy zen-buddhista történettel vigasztalom magam, amely valahogy így hangzik: egy napsütéses reggelen egy szerzetes találkozik egy pityergő asszonnyal. Kérése elmondja, hogy az egyik lánya esernyőket árul, ezért napsütéses napokon mindig megsiratja. Másnap esik, de a szerzetes újra zokogni látja asz asszonyt. Kiderül, hogy a másik lánya legyezőket árul, ezért esős napokon őt siratja. A szerzetes azt tanácsolja, hogy esős napokon örüljön az esernyőt árulónak, napsütésben pedig a legyezőt árulónak. Azóta az asszony, bármilyenre is fordul az időjárás, mindig nevet.

Sigurddal és Shintaroval elmentünk a könyvtárba, kivettem angolul Nabokovot és Szorokin Jég című regényét, illetve Lucskának egy Murakamit, Shintaro nagyon dicsérte. Amúgy kiderült, hogy őt is érdeklik a római császárok, megegyeztünk, hogy Claudius tagadhatatlanul jó uralkodó volt.
A kabarétáncunk Bojanával sikert aratott, folyt. köv.
A zenei napra érkezett egy lengyel trombitás és egy stílusos bosnyák billentyűs. Engem megnyertek a diszharmonikus, "érthetetlen" zenéjükkel, melyet sokan kritizáltak, azt hiszem, nem megfelelő hangnemben. Újra el kellett gondolkoznom, hogy lehetséges-e egyszerre népszerű és szakmailag elismert művet alkotni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése