2010. november 17., szerda

hőzöngő szentamentalizmus, szentimentális hőzöngés

Pénteken megkezdődött a karácsonyi sör árusítása, ez újabb ürügyet szolgáltatott arra, hogy a kék Mikulás-sapkás dánok tömegesen részegedjenek le. Az étteremben este héttől annyian özönlöttek folyamatosan, hogy még a csillárról is lógtak. Szombat hajnalban nemkülönben. Négytől dolgoztam, és egészen hétig még a piszkos tányérokat sem tudtam elvinni a konyháig. A sok teendő még hagyján, de teltház esetén sajnos a kiszolgálást is a minimálisra vagyok kénytelen szorítani. Ezért nem szeretem a nagy csoportokat. Öt fölött. Türelmetlenek, arrogánsak, finnyásak, ráadásul a fizetés részét is általában túlbonyolítják. Tisztelet a kivételnek. Talán az alvás hiánya miatt, de a szombati tumultusban a vicces kedvű részegeket sem kezeltem kellő játékossággal, többségük fárasztott és irritált. Persze a részegeknek is több fajtája van. Attól függ, ki mennyire aljasodik el, hogy melyik csillagjegyben áll a Holdja, tanultam meg még egy éve Tolvaj Zoli költő-polihisztor barátomtól. Akár a Holdtól, akár mástól, de vasárnap már jól fogadtam a magas labdákat, jó hangulatban telt a műszak, még egy izlandi udvarlóm is akadt, aki brit akcentusával folyton „Magyarországnak” szólított. Tény mondjuk, hogy meglepőmód elég alacsony volt a forgalom. Szombaton egyébként meglátogattam a régi iskolámat, mert Latin-amerikai kultúrestet tartottak. Vasárnap pedig az ország másik felére utaztam munka után, mert Esben trombitált egy Big Bandben. Péntektől vasárnapig tehát 6-8 órát, ha aludtam, azt is kb. 8 fázisban, viszont a 31 óra munkáért borravalóval együtt kb. 100 000-et kapok.
Három napig nem jártak a helyi vonatok 3 állomás között (amelyek kb. 10-10 perc sétára vannak egymástól), alternatívaként azonban maradtak az ötpercenként járó buszok és a húszpercenként járó regionális vonatok. Ennek ellenére a közlekedési rend eme drasztikus felborulása igen hamar pozitív változásokat mutatott a társadalomban: az utasok nyitottabbak voltak, beszédbe elegyedtek egymással, megsimogatták ismeretlenek kutyáját, komolyan, nagyon megható szombat délutáni életképemlékek ezek, úgy éreztem magam, mintha egy természeti katasztrófa sújtotta terület lakóit látnám, akik mostantól egymásra lesznek utalva.
A dánom egészen megyeget, csodálkoztam is magamon, amikor folyékonyan beszéltem, persze nyilván limitált szókinccsel. Múlt héten erre többször is alkalmam volt, kétszer a bosnyák szakáccsal, egyszer két idős vendéggel, egyszer Esben anyukájával. A Latin-amerikai tanulótársaimat (akikkel dánra járok) nagyon szeretem, a spanyolt valamiért sokkal természetesebb használnom, dacára annak, hogy angolul jobban tudok. Most csütörtökre közös szalszaklublátogatás van tervezve.
Megtaláltam az egyik középiskolás törikönyvemet, a 20. század első felének világos, mégis informatív összefoglalása, vékony rózsaszín füzet (Rubovszky Péter sorozata). Eszembe jutott az érettségi időszaka, amikor rengeteget foglalkoztam a történelemmel (minden tételhez igyekeztem érdekességeket hozzáolvasni), édes kényszer alatt, s vágytam már arra az időszakra, amikor a tételek témáin túl is belevethetem magam a múlt tanulmányozásába. Természetesen ez nem így lett, úgy tűnik, amíg nem kötelesség, addig ritkán foglalkozom azzal, amivel szeretnék, attól tartva, hogy más kötelességeimtől rabolom el az időt. Ellenben a pincérkedés előnye, hogy nem igényel otthoni készülést, így a munka végeztével bármivel foglalkozhatom. Meg kellene rendelni a Rubikon korábbi számait. Egynapi fizetésemből felvásárolom az összes eddigi Rubikon-számot. Mármint mindegyikből csak egyet. Ez a hőzöngés meg olyan bajtais („Felgyújtom az egész kerületet”). Hiába, a Nyilasok. Nagy Ny-nyel, eddig még nem terveztem csatlakozni Pia Kjærsgaard ( a dán Morvai Kriszta- a szerk.) pártjához.
Bajtai és Tolvaj emlegetése az ékes példája annak, hogy kezdek elsimonmarcisodni (apropó, a Dalok a magasföldszintről című kötete sajnos nincs még nem, fogalmam sincs, ezen hogy lehetne segíteni ). De tényleg, az utóbbi napokban szentimentális hangulatba kerültem, hiányoznak a barátaim, a családom, Budapest…Kb. egy hónapja, ha a magyarországi utazásra gondoltam (december 23.-január 2.), furcsamód nem azt éreztem, hogy hazamegyek, hanem azt, hogy látogatóba. Hogy nekem Magyarország már nem az otthonom. És este Koppenhága utcáit róva magaménak éreztem a tájat. A most érzett hiány nem tévesztendő össze az elvágyódással. Ez csak vágyódás. De nem el. Nagyszerű emberekre és helyekre találtam itt, akik és amik miatt szeretnék még egy ideig maradni. Akinek sok otthona van, annak egy otthona sincs- mondhatnák Arisztotelészre rímelve, vagy inkább, hogy minden egyes otthon egy mozaikdarab, egy mikrovilág a maga boldogságával, de a darabkák sosem állnak össze egy teljes képpé.

2010. október 26., kedd

kultúráink különbségei

Kezdjük sztereotípiákkal, mert arra mindig kommentelnek, akik nem érzik az iróniát. Ez engem legalább annyira szórakoztat, mint az a blog, amelyben komolyan vették Örkény Nézzünk bizakodva a jövőbe című szarkasztikus utópiáját Magyarországról.
( http://egypercesben.blog.hu/2010/04/11/merjunk_nagyot_almodni )

Újabb közös vonásokat fedeztem fel a japánokkal: náluk az a szokás, hogy beszélgetés közben hosszas szüneteket tartanak, míg mindenki átgondolja a hallottakat. Elemző típusok, így gondot okoz nekik a nyugati eszmecsere gyorsasága (és gyakran felületessége), valamint az eldöntendő kérdések. Nekik nem elég az igen vagy nem, ők mélyebben megindokolnák a választ. Egyikük rámutatott, hogy rajzoláskor a japánok az árnyékolásra, míg az európaiak a vonalakra helyezik a hangsúlyt. Szerintem ez nagyon szimbolikus az előbb leírtak alapján.
Az arabokkal megéri kedvesnek lenni, mert sokszorosan visszafizetik. Az elmúlt két hétvégén a volt dán iskolámban segédkeztem önként a konyhán, s az ingyen étkezés mellé annyi ételt kaptam hazavitelre, hogy egész hétre futotta kettőnkre. Ráadásul környezettudatosságunknak is eleget tettünk, hiszen nagyrészt az ún. maradékot kaptuk, azaz azokat az érintetlen ételeket, melyek nem elegek arra, hogy 70 fő számára újra felkínálják, így amúgy a szemétben végeznék. Jó dolog ételekkel dolgozni, kicsit betegessé is kezd fajulni, amikor pincérkedés után önként segédkezek a konyhán, aztán 1,5 órán át villásreggelizem, megint segédkezem, vacsora,aztán kultúrestre főzőcskézem...Apropó, múlt héten egy halott csirkéről kellett a nem ehető részeket (csont, zsíros réteg)leválasztanom. Izgalmas volt, mintha boncolnék. Első olvasatra ellentmond a vegetáriánus életmódomnak, pedig pont, hogy összefügg. Mert ebben épp, hogy nincs lélek. Testetlenítek, de a lélekkel nem kerülök kapcsolatban. Ha megeszem, akkor azáltal már bekebelezem a lelkét, egy idegen lélek lesz bennem, mint valami démon. Azt nem akarom. Ez úgy hangzik, mint egy hindu mítosz. Halboncolásról lásd Simon Marci blogját http://earlgrey.blog.hu/
A koppenhágai kultúrestre nem jutottam el, mert dolgoztam, őrületesen sok vendégünk volt, de élveztem a pörgést.A lengyel szakácsunknak az volt az utolsó előtti műszakja, így búcsúzóul készített nekem két koktélt (saját receptjével első lett egy svéd versenyen). 20 éves, de egy Michelin-csillagos étterembe vették fel, gyakorlatot is egy 16.századi kastély konyháján szerzett. Az apja gazdag üzletember, de ő nem akarta továbbvinni a vállalkozást, így középiskola helyett szakácsiskolába ment és a saját talpára állt. Amúgy elég gyors észjárású és műveltnek is tűnt.
Ma a dán nyelvórán megismert kolumbiai Oscarral találkoztam. 30 éves, 15 évesen elment otthonról, a fővárosba és a környező országokba, kitanulva különböző kézműves technikákat, így az áruival az utcán kereskedett. Ezzel jól keresett, főleg ünnepi szezonban, egy nap alatt akár két hónapnyi megélhetésre valót. Állandóan utazott, stoppal, olcsó hotelekben, barátainál vagy kempingben lakva. Egyelőre nehéz neki Dániában, mert itt pl. télen nem mehet az utcára az áruival, hiszen túl hideg van. Meg mindent túlságosan ellenőriznek.
Élet- és kultúrtörténetekből mára ennyi.

2010. október 15., péntek

ki van zárva

A véletlent kétféleképp lehet kezelni: az ember vagy elég precíz, megfontolt, körültekintő, előrelátó ahhoz, hogy minimálisra csökkentse a kiszámíthatatlant (nullára lehetetlen)-avagy, mint a magamfajta szedett-vetett álmodozók, megpróbáljuk a saját előnyünkre fordítani.
Kezdjük ott, hogy a mexikói étterem egyiptomi tulajdonosa visszajött Németországból és újra tárgyaltunk a munkáról, s bár nem pontosítottuk, mikor kezdek, ellenben ajánlotta, hogy tartsak vele és a barátjával egy ismerőse kávézójába. A kávézóról kiderült, hogy patinás étterem, a barátja pedig az Egyptian Airlines tulajdonosa (később az egyiptomi nagykövet is felbukkan, nem kell félni). Arab szívélyességből állták a kiadásokat, ahogy másnap is, szerintem egyedül rám 25-30 ezret költöttek. Hát többek között emiatt nem hiszek a nemi egyenlőségben.
A múlt héten Esben rokonlátogatni ment az ország másik felére. Eddig egy kulcson osztozkodtunk (ennek okára most nem térek ki), az ajtónk ugyanis magától záródik, tehát annál van a kulcs, aki előbb hazaér. Azonban csütörtökön kapott egy pótkulcsfélét az ajtaja számával, nálam hagyta, ő pedig elutazott az eredetivel. Én másnap mit sem sejtve indultam a boltba, majd 3 kiló almával hazatérve azon morfondíroztam, majd megírom a blogomban, hogy rémálomként kísért a kizártság, mármint a kulcs benn felejtése a lakásban. Ez így nyilván költői túlzás lett volna, de ez a blogom egyik vonása. Nos, a pótkulcsról kiderült, hogy nem pótkulcs, a zárt nem nyitja. Adminisztrációs problémák miatt segélykéréseim kudarcot vallottak, az almákat viszont legalább a közös hűtőbe pakolhattam. Egyéb híján kissé alulöltözötten, de nekivágtam Koppenhágának. Aznapra kortárs táncfesztiváli látogatást szerveztem, min. 6 fiatal (25 év alatti) csoportjegye ugyanis jóval olcsóbb volt, mint egy főre. A szervezések sajátossága a hibafaktor, azaz az utolsó pillanatokban visszamondó emberek. Tehát volt 6 jegy, de csak 5 fiatal, ráadásul a jegyek nyomtatásával is gond adódott. Tehát lóti-futi ide-ode, míg végül a vonaton összefutottam egy dán sráccal, aki az iskolai találkozóról ismertem. Egy megállónyi méregetés, tényleg ismerjük-e egymást, egy megállónyi meggyőzés a csatlakozásról, következőn leszállás. Megvan a hatodik ember fél órával a kezdés előtt. Utólag derült ki, hogy az egyik, szintén jövő japán lány fiúja. A fesztivál is sikert aratott, hiányzott már ez a világ. Most szerdán befizettem kortárs táncra egy fél évre, iszonyú jó volt csinálni. Alig várom a folytatást.
Tehát hétvégét a volt iskolámba besurranva töltöttem, szombaton a konyhán segítettem, így ingyen ételhez jutva. Amikor a konyhai dolgozókkal avokádót, humuszt, padlizsánkrémet és csiliszószt ettünk-akkor, akár az impresszionisták,lehasítottam egy darabkát a valóságból vagy inkább mennyországból. Vasárnap hajnalban aludni készültem, amikor a főnököm küldött egy üzenetet, hogy beteg az előttem lévő műszak, be tudok-e ugrani minél hamarabb. Fél hattól fél kettőig pincérkedés. Az éjszakai műszak mindig kalandos, az egyik vendégnek születésnapja volt és kérte, hogy sziruppal írjam rá a nevét a palacsintájára. Nagyon örült, amikor megtettem, kezet is csókolt. A többi vendég pedig énekelt neki dánul. Volt egy vendég, aki megpróbált átverni. Rendelt kávét és omlettet, megette, aztán elment mosdóba, rendelt egy másik omlettet és egy új helyre ült. Mivel sok volt a vendég, valószínűleg arra számított, hogy nem tűnik fel. De feltűnt. Kivittem a második omlettet, aztán megkérdeztem, átvigyem-e a kávéját az új helyére. Ettől zavarba jött, igent mondott, és szó nélkül fizetett, mint a kisangyal, meg se nézve a számlát.
Egyik nap a tulajdonossal dolgoztam. Mikor megláttam, hogy ő nyit ajtót, összeszorult a gyomrom és reménykedtem, hogy csak késik a másik szakács. Azonban a nap végére kiderült, hogy szakácsként igazán kedves, csöppet sem olyan idegbeteg, mint amikor csak ellenőrizni ugrik be. De továbbra is az az iraki szakács a kedvencem, aki a múltkor guacamolés salátát adott és aki csak teát iszik. A másik irakival sem nagyon zavarjuk egymás köreit, ráadásul megtudtam, hogy ha apám kubai, akkor én is az vagyok.
Tegnap nem dolgoztam, így ingyenes dán nyelvleckéket vettem egy templomban, spanyolul. Megismerkedtem Latin-amerikaiakkal, néhányukkal (köztük egy kubai sráccal) utána sétáltunk is egyet. Ó, és a templom ebédlőjében aznap ingyenes volt az ebéd. Este a vega népkonyhát csekkoltam egy alternatív helyen, aznap 400 Ft-ba került (egyébként 800), mosogatásért ingyenes. Elvileg ingyenes jóga- és önvédelmi oktatás is zajlik a helyen, minden hónap első vasárnapján pedig ingyenes "tortaorgia".
Karen Blixent olvasok, nagyon tetszik, ahogy Simon Marci ötrészes netnaplója is a litera.hu-n (http://litera.hu/netnaplo/melyben-onmagunkra-emlekezunk). Egyszerűen gyönyörű, kötelező olvasmány.
Megyek dolgozni,aztán pedig kultúréjszakára. Olyasmi, mint a múzeumok éjszakája, de nem csak múzeumok tartják és ingyenes.

2010. szeptember 29., szerda

Szeptember végén

Bár a cím elégiát sugall (Petőfi), a tartalom inkább eklektikát, ha már.
Tehát Dániában pincérkedem, egy amerikai étteremben és egy nemzetköziben. Előbbiben, akár vmi romantikus operában, a végén kiderül, hogy a bosnyák szakácsnő nem is olyan vérszomjas, mint elsőre tűnik, sőt, kifejezetten kedves. Az iraki szakács azt ecseteli, hogy a francia gyarmatosítók mennyivel jobbak, mint az angolok, akik csak kizsákmányoltak, legalábbis Irakban; és hogy Spanyolországban az 500 éves arab mecsetek jobb állapotban vannak, mint Irakban a 100 évesek, annyira nem költ a kormány rá. A másik étteremben csak beugró személy vagyok, a tulajdonosa Kenneth Madsen, dán rendező, az étteremmel szemben egy mozija is van. Imádom a társaságot és az ételt is, így nem bántam, hogy a múltkor 6 órát kellett mosogatnom, bár arra nem volt éppen kellemes hazaérni, hogy ezek után Esben az edények tisztításában kérte a segítségemet. Az a napom a következőképp nézett ki: volt dán iskolám meglátogatása (az új turnus igazán remek!), onnan hajnalban továbbálltam dolgozni délelőtt 11-ig, hazamentem, másfél óra alvás után pedig Kenneth hívására keltem, nem ugranék-e be mosogatni. Én élvezem, ha hasznosnak érezhetem magam, főleg, hogy adót és borravalót beleszámítva kb. 40 000 Ft-nyit kerestem egy nap alatt.
A volt iskolám egyébként szeptember elején találkozót szervezett az egykori és aktuális tanulóinak, kb. 150 ember, bulizás és beszélgetések, én teljes eksztázisban a sok embertől, újra bebizonyosodott, mennyire odavagyok az ismerkedésért.
Ha nem dolgozom, koppenhágázom, mondhatni bejárom Tolnát-Baranyát. Már találtam underground helyeket, a héten kortárs tánc ügyében tartok helyszíni szemlét. A Királyi Könyvtár (Fekete Gyémánt) a dán MÜPA. Két hete a legjobb együttesek hívták meg, profi fényjátékkal kísérve az előadásokat, én a legfelső átjáróról néztem, egyenesen rálátva az esti csatornára. Mindezt egy ingyen. Hétfőn pedig egy konferencia végét csíptem el, a résztvevők közül sem mindenki viselte a kitűzőjét, így gondtalanul falatozhattam a svédasztalról. A nyilvános parkok is tele vannak almafákkal, onnan is szoktam szedni. Múlt héten, tehát szeptember végén vettem két doboz dán epret 600 Ft-ért. A két percre lévő Lidlben is állandó az akció. Az étkezést egyrészt családtagjaim megnyugtatására részletezem (nem éhezik a kicsi Carmen a messzi északon), másrészt annak nyomatékosítására, hogy Dánia nem olyan drága, főleg augusztusi otthonlétem fényében.
Christianiában az ember érdekes beszélgetőtársakra akadhat: beszívott, udvarló bonyákokra és kurdokra vagy pöttyös csokornyakkendős- Teddy macis művészekre.
A zongorista, aki a Fekete Gyémántba fog méregdrágán koncertezni, nyáron Koppenhága főutcáján játszott.
Amikor az esti busz vezetője Mozart-operát hallgat, olyan érzésem támad, mintha egy szürrealista festménybe csöppentem volna, és egyszer csak Alíz csodaországában találom magam.

2010. augusztus 15., vasárnap

holnap hajnalig...

Tevedtem, uj otthonom nem pontosan Koppenhaga, de kb. 10 perc alatt a kozpontban vagyok a vonattal.
Utolso Aabenraa-ban toltott esteimet setakkal toltottem, tengerpartra vagy erdobe mentunk. Esben mondjuk annyira nem volt oda az otlettol, ezert nem nyujtottuk hosszura egyiket sem.
Csutortokon a gronlandi Sakiunal aludtunk Roskildeben. Altalanos iskolas elmenyeinket elevenitettuk fel es az FHM bikinis kulonszamanak lanyait mustraltuk. A tobbsege nem ertem, hogy kerult bele a top 100-ba. Meglepodtem, Esben milyen jo izlessel iteli meg a lanyok arcat, alakjat, kisugarzasat es ruhajat. Azt hittem, alacsonyabbak az elvarasai.:)
Penteken a jardan ucsorogve hallgattuk a divathet utcadj-it, pezsgett az elet. El akartunk menni az egyik ingyenes divatbuliba is, de a feltuntetett cimen a megnevezett helyszint nem talaltuk. Talan, mint a Harry Potterben, itt is a ket epulet koze kellett volna futnunk.
Szombaton Krisnasok ingyen etelosztasabol huztunk hasznot, utana szemtanui voltunk a vilag legghosszabb divatbemutatojanak, mely Koppenhaga egyik foutcajan haladt vegig. Rengeteg szep ruhat es embert lattam. Bementunk egy plazaba is, s kovetve masok peldajat, teljes nyugalommal olvasgattuk a magazinokat, anelkul, hogy megvettuk volna, mintha konyvtarban lennenk. Megtudtam pl., hogy a Danone civilszervezetekkel egyuttmukodve alapitott Bangladeshben egy gyarat, ahol meg vitamindusabb joghurtokat allit elo-olcsobban. Erre az ottani gyerekeknek egeto szuksege van. Raadasul hasznot is hoz, a termeles 1%-at jelenti csak ez az orszag + felfedeztek a vas egy olyan oldodasi fajtajat, amelyet most mar mas celcsoportnak (idoskori csontritkulasban szenvedok) szant termekekben is tudnak alkalmazni + megtanultak olcsobban eloallitani.
Holnap irany Horany haza.

2010. augusztus 9., hétfő

Szép Amerika, szép Koppenhága

A dán nyelvtanulásom szélsebes fordulatot vett, eljutottam odáig, hogy én magam is meg-megszólalok már.:) Amikor Esben szüleivel vagyok, igyekszünk csak a dánt használni, remélem ez segít. A beszélgetésekből is egyre többet értek.
Csütörtökön Koppenhágában elbúcsúztunk a bosnyák Bojánától. Én az iskolában aludtam (illegálisan), jó volt kicsit beszélgetni azzal a néhány emberrel, aki ott maradt nyárra dolgozni. Furcsa a világ: az ecuadori Erick, aki állandóan kibújik a kötelességek alól, egy nap azzal az ötlettel ébredt, hogy színházban szeretne dolgozni, és még aznap az iskolát meglátogató színházi csoport fel is fogadta segítőnek. Bojana, aki szorgalmas, nagyvonalú, rengeteg szakmai tapasztalattal rendelkezik, 2 éve hiába próbál elhelyezkedni. Legutóbb egy hétlépcsős interjú legutolsó szintjéig eljutott, s végül azért utasították vissza, mert a nevéből egyértelmű a szerb származása, Bosznia azon területén pedig, ahol foglalkoztatták volna, különösen nagy a politikai feszültség a nemzetiségek között.
Esbennek még csütörtökön haza kellett mennie, mert másnap a kávézóban kellett lennie. Én pénteken állásra vadásztam. Mindkét nap gyönyörű napsütés, hőguta nélkül, még egy bolhapiacot is kifogtam. Az álláskeresésnek személyes formájának egyébként az is előnye, hogy egy csomó hangulatos helyet megismertem. Szóval szívem még mindig nagyot dobban, ahányszor a fővárosban járok.
Szombat este Esben középiskolás osztálytársaival buliztunk Németországban. Németül csevegtek, 80-90%-át megértettem, bár megszólalni főleg az elején nem nagyon mertem, de ennek nem csak nyelvi, hanem személyiségemben keresendő akadályai is voltak.
Ma megnéztük az Amerikai szépség című filmet, őszinte kritika a(z) amerikai "középosztályról", bizonyos része meg is könnyeztetett.

2010. augusztus 3., kedd

Lagosi Bábel

Vasárnap a tengerparton vacsoráztam a családdal. Kellemes idő, ragyogó gabonamezők, még a víz is elég meleg ahhoz, hogy élvezetes legyen benne sétálni.
A dán nyár szemléltetésére: "Idén jól kifogtad a kánikulát, általában nincs ilyen forróság"- így Esben bátyja. "27 fok, teljesen abnormális"-replikázza Esben.
Ma a kertben vacsoráztunk, esős napok után végre napsütés. Azt hiszem, a kertben eddig többet dolgoztam, mint Esben (szedtem meggyet, ringlószilvát, söprögettem). Egy hónapnyi ingyenes szállásért és ételért cserébe ez a minimum. Persze nem tagadom, hogy mindenki kevésbé segítőkész, ha saját otthonáról van szó (legalábbis én). Ha azt érzem, hogy más jobban akarja, mint én, akkor flegmatikus leszek. Esben panaszkodik, hogy ellopom tőle az anyukáját, aki valószínűleg jobban szeret, mint őt, és igazából amikor ezt felhánytorgatja előtte, az édesanyja csak mosolyog...Ma is azt találta mondani (Esben), hogy az egész házban én szeretem őt a legjobban.
A család étkezési szabályai meglehetősen különböznek a mi családunkétól.( Természetesen én mentességet élvezek.)
1. Az apja ragaszkodik az esti együtt evésekhez, rossz néven veszi, ha fia vacsora után pár órával egymaga fogyasztana még valamit. (Gondolom ez amolyan erőfitogtatásféle, nincs bajom amúgy apukájával, viccelődős-rendszerető személyisége nagypapámra emlékeztet).
2. Nálunk ha pl. szedünk a salátából, akkor kiválogathatjuk a nem szeretett zöldségeket. Náluk ez illetlenség. Az iskolában is tapasztaltam, hogy ezt néhányan rossz néven vették.
3. Minden felszolgált ételből enni kell. Pl. tegnap volt házi mogyoróval meghintett kelbimbó, s meglepődtem, amikor Esben vett belőle, holott korábban azt állította, hogy utálja ezt a zöldséget. Elmagyarázta, hogy náluk ez kötelező. Én ezzel nagyon nem értek egyet. Valószínűleg megvan annak a biológiai oka, hogy az ember ódzkodik egy ételtől (a homeopátia erre is épít). Ráadásul miért kellene neki a nem kívánt íztől szenvednie, másnak pedig nélkülöznie a kívánt ízből, legalábbis kevesebbet enni, amikor egyszerűen az egyik ember átengedhetné a saját részét másnak és fordítva.
4. Régebben, ha nem fogyott el a vacsora, kötelező volt megenni következő reggelire. És gondolom a tányéron sem szabadott hagyni semmit. Utóbbi logikus, a pazarlás ellen nevel, megtanít normális adagokat szedni a tányérra. Viszont, hogy miért nem lehetne az ételt eltenni másnapra? Most azt csinálják, lehet egyébként, hogy ez a takarítósdi csak a desszertre vonatkozik, nem egészen világos. Mindenesetre a biológiai szükségletek megerőszakolása.

Ez most mind nem panasz volt, csak újabb felismerése annak, mennyire liberális családban nőttem fel.
Hétfőn megnéztünk egy dokumentumfilmet Lagosról, Nigéria fővárosára. Tiszta káosz. Van egy hivatalos megkoronázott maffiavezérféle (MC), aki a kormányzó jó barátja, van kb. 1000 csicskája, akik adót gyűjtenek az emberektől, biztonsági okokra hivatkozva, de valójában csak MC zsebébe vándorol. Nem egészen világos, mi a hatalma biztosítéka (katonákról nem esett szó). "Lagosban nincs korrupció"- biztosította a riportert. Kedd reggel Líbia gazdaságának megvitatásával indítottuk a napot.
Láttuk a Bábel című filmet is, a kulturális sokfélesége is lekötött, noha a film 70%-a olyan nyelven folyt, amelyet nem értettem, nem tudom, az online verzió miatt-e, de én úgy vettem észre, hogy ez fontos eleme, hiszen anélkül is érthető. Megrendítő sorsok vannak benne, gyönyörű képekkel. Ajánlani tudom.